Élek, s ez ritka alkalom.
A fény kisujjnyi,
törtfehérsugár a kertiasztalon.
Tán megjössz, mire körbeér.

E nyári kert az árnyaké.
Nyugodt ez így ma. Gondolom.
A fény, akár az árpalé
szivárog át a lombokon.

Ma mégse jössz.
A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász locsolja szét a sörhabot.

Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, e ócska szesz
- élek, s ez nem az én hibám.
Igérem, orvosolva lesz.

tegnap este isten volt!
DÜRER KERT
akph klub

spancik; stíluspakk; illegál
köszönöm
...

hagyom, hogy az űr felfalja a lényeget

Idegbeteg vagyok ma. Türelmetlen. Semmihez nincs kedvem. Bár ez az utóbbi napokra - hetekre is teljes mértékben igaz.
Megint csak félek... elképesztően félek. Nem akarok kórházat és nem akarok újabb szenvedést. Nem akarok csalódni Benne (valahogy érzem, hogy ma éjjel is lesz valami, amivel csalódást tudna okozni... szerintem erről inkább nem is akarok tudni a későbbiekben) . Félek attól, hogy szétesik a család. Félek attól, hogy ha így folytatom: magamra maradok. Megszoktam, hogy lassan senki nincs mellettem. Tudom, hogy már rég nem az vagyok, aki eddig voltam, de annyira jó lenne, hogyha valaki így is el tudna fogadni.

P H A S S K I V A N

" azt hittem ez a valóság, de rákellet jönnöm nem, mert ott nem éreztem fájdalmat ... "


Színlelem, hogy jól vagyok, de hidd el: ez most mindennél jobban fáj. Fáj, hogy csalódnom kellett. Féltem attól, hogy elveszítem, mert benne megtaláltam mindent, amit eddig kerestem. Hihetetlenül csalódtam benne, de valahogy akkor is úgy érzem, hogy szükségem van rá. Sok idő után ő vagy az egyetlen ember, akit képes vagyok elviselni, akit tudnék szeretni, akiben úgy gondoltam: meg mernék bízni.

Nem tudom mi lesz. De akkor is elképesztően hiányzik... fáj.

... mintha kitöröltem volna a fél életem ...

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
juhász gyula - anna örök ♥

" Így mikor megállunk forró lábakon a víz felett
- feloldja tömegvonzását a tisztelet. "

Valahogy annyira üres minden. Üres és szürke. Itt a tavasz, mégis olyan, minta jönne a tél... semmi életkedvem nincs. Nem látom értelmét a dolgoknak, nem vagyok kíváncsi a külvilágra, nem érdekelnek az emberek, nem szeretnék úgy igazából semmit. Egyre inkább menekülök önmagam elől, próbálok megszabadulni attól az embertől, ami most vagyok. Káros szenvedélyekbe menekülök, de már tényleg nem tudom, hogy mi van velem. Szeretném elfelejteni a múltam, de mégse bántam meg semmit, amit eddig tettem. Minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett. De most olyan semmilyen vagyok. Boldognak kéne lennem, bár a szombat estém után valahogy ez se megy. Félek. Félek, hogy elveszítem azt az embert, aki most a legtöbbet jelenti számomra. Talán ezért nem sikerül soha semmi... mert amikor már valami az enyém, elkezdek félni attól, hogy egyszer ennek is vége lesz. Konkrétan kezdettől fogva félek. Emiatt veszítek el mindent, miután már úgy érzem, hogy hozzám tartozik. Látszólag talán minden rendben van velem, de legbelül ez egyáltalán nincs így. Nem akarom így folytatni ezt az egészet.

... semmi nem a régi már ...

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

józsef attila - elégia (részlet)